A képzômûvészetek barátja évtizedeken át ahhoz szokott nálunk, hogy az ôszi tárlat a helyi (egy-egy megyéhez tartozó) festôk, grafikusok, szobrászok, iparmûvészek munkáit mutatja be. Aki teljesebb, országos összehasonlítás lehetôségét kereste, az vagy fel(le)utazott Bukarestbe, vagy megpróbálta végigjárni a mûtermeket – ami persze reménytelen kísérlet volt. Arra viszont a negyvenes évek óta nem volt mód, hogy együtt lássuk az erdélyi, a romániai magyar mûvészek munkáit. A négy éve újra megalakult Barabás Miklós Céh vállalkozhatott az egymástól több száz kilométeres távolságban élô alkotók festményeinek, szobrainak, grafikáinak, a kerámiáknak és textiliáknak összegyûjtésére – elôször Kolozsvárt, szerényebb keretek között, majd 1997 ôszén, tél elején Marosvásárhelyt, immár hivatalos galériában. A Céh nemrég választott vezetôsége elismerésre méltó munkát végzett, már azzal, hogy jóval a százat meghaladó kiállítót gyûjtött egybe – olyanokat is, akik korábban távol tartották magukat napjaink Barabás Miklós Céhétôl. Persze, a mûvészetekben a számok keveset jelentenek, itt igazából az egyes, az egyéniség, a személyiség fontos. Végül is arról kell tehát beszélnünk, hogy Erdély mai magyar képzômûvészete a marosvásárhelyi tárlaton milyen arcát, arcait mutatja, tud-e felmutatni eredeti mûvészegyéniségeket. A hetvenes években még oly gazdagnak tudott képzômûvészeti életbôl mi ôrzôdött, mentôdött át az ezredvégre? Sikerült-e pótolni az így-úgy eltávozottakat? Milyenek fiataljaink, a legfiatalabbak, akik már nem lehettek tanítványai Miklóssy Gábornak, Mohy Sándornak, Nagy Imrének, Szervátiusz Jenônek, Kós Andrásnak, de Tóth Lászlónak, sôt Feszt Lászlónak sem?
   A válaszadást megkönnyíti egy kitûnô emlékeztetô: az ôszi tárlat ‘97 színes katalógus, amely önmagában véve is premiernek számít a mi tájainkon. A fiatal Simon Zsolt terve alapján egy európainak mondható, átlagon felüli nyomdai kivitelezésû kiadványt kaptunk, amelyben a reprodukciók után a kiállítók lexikoni adataival ismerkedhetünk meg – a nyolcvanadik évében járó, a Barabás Miklós Céh kiállításain 1940 óta résztvevô Abodi Nagy Bélától a huszonkét-huszonhárom éves Veér Renáta Klaudiáig és Vorzsák Gyuláig. Mûvészettörténészek rövid (bevezetô) szövegei ugyancsak az erdélyi magyar mûvészek pontosabb elhelyezését segítik a nagy folyamatban – az egyetemes (ezredvégi) és a magyar képzômûvészet irányzatai közt. A két közelítésmód valóban szükségszerû, amint ezt Pogány Gábor már elsô mondatával kijelenti; nem ô tehet róla, nyilvánvalóan, hanem a felháborítóan gondatlan (másutt is tetten érhetô) korrektúra, hogy szövege így jelent meg: „Bár szokták mondani, hogy a látás »nyelve« nemzetközi, nem korlátozzák a nyelvi különbségek, a képzômûvészet, s bizonyos mértékig az iparmûvészet is a nemzetközi kultúra része éppúgy, mint az irodalom vagy a zene.” Természetesen a nemzeti kultúráról van szó, ez szembesítendô a látás nemzetközinek mondott nyelvével...
   A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi tárlatán látottak mindkét vonatkozáson elgondolkodtatnak. Nem feltétlenül földrajzi és nem is kötelezôen életkori alapon lehet megkülönböztetni a figuratív, illetve táj- meg egyéb hagyományokhoz (jobban) ragaszkodókat az absztrakcióban merészebbektôl, újabb (nem parancsolóan absztrakt) irányok követôitôl. Két kiragadott példa a számos lehetséges közül: a Kusztos Endréé és a Vinczeffy Lászlóé. Munkásságuk ismerôje aligha merné kétségbe vonni erdélyi elkötelezettségüket. Mindketten – Kusztos persze régebbtôl követhetôen – kitartó munkával jutottak el mûvészetük mai szintjére, egyéni szintû összegezéshez, egy-egy kis székelyföldi faluból indulva, ám befogadva a világ (egy meglehetôsen kegyetlen világ) újabb impulzusait. De nem hinném, hogy Márton Árpád olajtemperája, a nézônek háttal ülô figurával elmondott Kilátástalanság, Kuti Dénes Álomfája vagy Deák Ferenc finoman megrajzolt Lovagja kevésbé mai és kevésbé mély, mint az esztétikai-etikai következtetéseket a konkrétumoktól látványosabban távolodó alkotások. A szobrászati anyagból hasonló módon emelhetô ki Kós András és Bocskay Vince, Varga Mihály és Kolozsi Tibor munkája. Szívesen folytatnám a sort, például a grafikus Ábrahám Jakabbal, Nagy Enikôvel, Jakobovits Miklóssal és Mártával, Gergely Istvánnal, Kákonyi Csillával, Bölöni Vilmossal, Koszti István Miklóssal. Jó volt itt, a régi kollégák közt látni ismét Balázs Imre akvarelljét; jelzés értékû ez a jelenlét, annak ígérete, hogy a többiek, a ma más országokban élôk is elôbb-utóbb a Barabás Miklós Céh kiállítói lesznek. Mint ahogy még számos jelentôs (romániai magyar) képzômûvész emelhetné a jövôben egy-egy ilyen összegezô tárlat színvonalát.
   De: köszönet a szervezôknek, Simon Endrének, Jakobovits Miklósnak és társaiknak. Érdemes készülni a következô megmérettetésre.