Wass Albert - 90 esztendõvel a vállán

   A Helikon (1926-1944) írói közösségének utolsó élõ tagja január 9-én tíz híján százesztendõs. A mezõségi-tóvidéken gazdálkodó gróf Wass Endre és báró Bánffy Ilona gyermeke a Kolozs megyei Válaszúton született és az Amerikai egyesült Államok-beli napfényes Floridában él.
   Õ is olyan erdélyi ember, aki elmondhatja magáról: két élete volt, akárcsak nagy elõdjének, Jósika Miklósnak, akit a 150 éve kitört magyar forradalom és szabadságharc a messzi Brüsszelig sodort. Jósika 55 esztendõt élt itthon, 16 esztendõt számkivetettségben, Wass Albert csak 36 esztendõt itthon és 53 esztendeje idegenben, még távolabb, az Atlanti óceánon is túl.
   Mindkét író Kolozsvárt, a Farkas utcában nevelkedett, egyikük a Piarista Fõgimnázium, másikuk a Református Kollégium maturusa.
   Jósika öregkorában, 1865-ben (töredékben maradt) Emlékiratában így vall életérõl: "Minden, ami volt, gyors, mondhatni rohamos álomként vonul el elõttünk... A gondviselés úgy akarta, hogy az emberi életben jó és rossz, öröm és bánat váltakozzék".
   Wass Albert öregkorában a Voltam címû önéletrajzi írásának Elõszavában írja: "Az én világom, Isten szándéka szerint, Erdély egy kis eldugott bütykére szorítkozott volna, aminek Mezõség a neve, s ott fekszik Kolozsvár és Marosvásárhely között, hullámos dombjaival, akárcsak egy hajdani tenger, melybõl kifogyott a víz, s csak az iszap maradt meg belõle hullámokká merevedve, álmosan és lustán. Pedig jószívû föld a mezõségi föld, kövér terméssel fizeti a munkát. Hajlataiban szelíd arcú tavak húzódnak, nádas veszi körül mindegyiket, szellõben susogó nádasok, melyekben vadkacsa fészkel, nádirigó cseveg, fülemile csattog. Varázslatosak azok a nádasok. Holdfényben tündérek kelnek életre bennük, s a párásodó tavak langyos vizén pajkos árnyak keringenek."
   Vajon azért telepedett le Floridában, mert az ottani táj, tavaival, mocsaraival hasonlít valamennyire a Mezõséghez? És ott, és onnan mindig hazatekintett?
   Ki Wass Albert és mennyire ismerik õt és írásait ma idehaza?
   A marosvásárhelyi Mentor könyvkiadó 1996-ban újra megjelentette Kard és kasza címû kétkötetes munkáját, amely eredetileg 1974-76 között jelent meg Torontóban, az Amerikai Szépmíves Céh kiadásában. Ez ami hozzáférhetõ ma és a késõbb itthoni könyvpiacon is megjelent A funtineli boszorkány címû regénye.
   Én még diákkoromban olvastam az 1937-es Új erdélyi antológiában megjelent Sorsvállalás címû elbeszélését. Témája: 1920 után sem kell feladni a birtokot. Nem kell elmenni! Õ sem adta fel és maradt - amíg lehetett. Csak a második világháború szélvihara sodorta el szülõföldjérõl:
      Hontalan vagyok,
      mert vallom, hogy a gondolat szabad,
      mert hazám ott van a Kárpátok alatt
      és népem a magyar.
      Hontalan vagyok,
      mert hirdetem, hogy testvér minden embers
       hogy egymásra kell leljen végre egyszer
      mindenki, aki jót akar.
      Hontalan vagyok,
      mert hiszek jóban, igazban, szépben.
      Minden vallásban és minden népben
      és Istenben, kié a diadal.
      Hontalan vagyok,
      de vallom rendületlenül, hogy õ az út s az élet
      és maradok az úton, míg csak élek
      töretlen hittel ember és magyar.
   A Debrecenben agrárakadémiai diplomát szerzett fiatal Wass Albert Cegén és környékén gazdálkodik, közben írogat. Két verseskötet után 1935-ben jelenteti meg az Erdélyi Szépmíves Céh Farkasverem címû regényét. A könyv a 150 év elõtti 1848-as forradalom erdélyi eseményeirõl szól és megrázó benne az a rész, amelyben leírja, 1849-ben hogyan dúlják fel, rabolják ki nagyapja cegei kastélyát a birtok egykori, az öreg gróf által betelepített másnemzetiségû munkásai. A regény annyira sokkoló, mint Rákosi Viktor Elnémult harangokja és annyira önkritikus, mint Bánffy Miklós Erdélyi történet címû trilógiája. Íróját 1934-ben Baumgarten-díjjal tûntetik ki érte. Közben - 1940 után - tanít a kolozsvári egyetemen, majd az újabb háború közepén katonai behívót kap és tartalékos katonatisztként hagyja el az országot csapatával. Menekül. Kisodródik nyugatra. Évekig Németországban él. Ott írja 1948-ban Ember az országút szélén címû regényét. Ebben három menekülõ ember sorsát mutatja be: a magáét, egy erdészét és annak unokájáét. 1952-ben vándorol ki az Amerikai Egyesült Államokba. A floridai egyetemen egy ideig francia és német nyelvet, európai irodalmat és történelmet tanít. Ekkor alapítja meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, a régi Erdélyi Szépmíves Céh mintájára, amelynek egyik alapító tagja volt. Itt jelenteti meg újabb írásait, de közben jelentõs kiadói tevékenységet is folytat. Az amerikai magyar prózairodalom szervezõje, vezéralakja. Szülõföldjétõl, szûkebb hazájától: a cegei vagy Hódos, gyekei, katonai tóvidéktõl nem tudott elszakadni. Ezt álmodta visz-sza írásaiban. A funtineli boszorkány (1959) címû regényét a kiadó e sorokkal ajánlja az olvasónak: "Eme legmûvészibben megformált regénye Nyírõ József novelláinak, Tamási Áron regényeinek hangulatteremtõ erejét idézi a helyszínek, szokások, emberek rajzaiban, a havasok leírásában, a legendák és babonák sejtelmes, irreális képeiben és a költõire stilizált nyelvben".Egy másik mûvérõl õ maga így vall: "Az Erdõk könyve meséit még Németországban, fiaimnak írtam (egyikük ma az amerikai hadsereg tábornoka). A Hagyaték 1985-bõl való, ez az utolsó könyvem. A kettõ között 46 könyv rejtõzködik magyarul, angolul, németül és spanyolul. Egy hosszú élet munkája. Magyar szeretettel köszöntöm a hazai olvasót".
   És most beszéljünk a nálunk, a Mentor kiadónál megjelent kétkötetes munkájáról: Kard és kasza. ("Karddal meg lehet hódítani egy földet, de csak kaszával, munkával lehet megtartani azt.")
   Az elsõ kötet mûfaji megjelölése: krónikás írás, a másodiknak nincs ugyan mûfaji megjelölése, de a Szemtanúság regény, mégpedig e század elsõ felének regénye és benne Erdély regénye. Olvasás közben, az elején néha Nyírõ jutott eszembe, a Madéfalvi veszedelem, de közben rádöbbenek: ez nem az elbukás, ez a teremtés könyve. Talán egyik legszebb erdélyi legenda, a mezõségi tóvidék mítosza és benne saját családja, õseinek története: "Az embert, aki az Úrnak 1050-ik esztendejében az elsõ házat megépítette ott a tavak közötti dombok laposán, Buzátnak nevezték a krónika szerint [...] Alacsony, zömök, szélesvállú és nagykezû ember volt ez a Buzát. Arcát rõt szõrök borították, szeme szürke volt, figyelõ. Haját a szokásnak megfelelõen varkocsba kötve viselte, s birkafaggyúval zsírozta esõ, fagy és rovarok ellen. Keveset beszélt, s olyankor is csak mondott. De amit mondott, azt meg is cselekedte."
   Szerzõ így indokolja, miért írta meg Buzát és a Buzát-utódok történetét: "Miután az Úristen különös akaratából az Erdélyi Mezõségen születtem magyarnak, s ott nõttem emberré is, ifjú korom óta úgy éreztem, hogy emberi és magyar kötelességem a Mezõség megírása. Mint tájat már leírtam többször. Furcsa, hajlott hátú dombjait, görbe völgyeit, suhogó nádasait, apró, kékvizû tavacskáit, kopár, vízmosásos meredélyeit, melyeket esténként rózsaszínûre fest a lenyugvó nap. Embereirõl is írtam már többször. Azokról a különös, magukba nézõ, hallgatag emberekrõl, akik ott éltek meghúzódva a hajlott hátú dombok gödreiben, s akiknek magosba vágyó álmait újra meg újra gúzsba kötözte a kátyús dûlõutak agyagos sara."
   Aki járta azt a vidéket, tudja, nem sokat változott alapjában mára sem. Csak egyre fogy itt a magyarság. Már a Farkasveremben is ír errõl. Sõt, elõtte már az Új erdélyi antológia 1937-es kiadásában megjelent Sorsvállalás címû elbeszélésében is: "Hát igen, a birtokot eladja az öreg. A föld, a ház, a kert majd másé lesz ezentúl. Más veszõdik vele, más örvend neki. Idegenek járkálnak a szobákban, igen, az öregek így szoktak tenni, megfutnak az élet elõl". És ezt a jóslást kereken 70 esztendõvel ezelõtt teszi. És több mint 60 esztendeje nem járt e tájon, e házban. De onnan, a távolból mindig hazakívánkozott. Ez a hazakívánkozás fogalmazódik meg a Kard és kasza célmegjelölésében is: "Hogy mi ennek az írásnak a célja? Elõször is az, hogy valamiféle emlékoszlopot állítson a múltnak, mielõtt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövõ nemzedékek okulására szolgálhasson. Végezetül pedig, hogy az egyszerû szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi meg bûvös varázslattal az emberi lelket."
   Ha valaki megírja a Kántor-Láng-féle irodalomtörténet folytatását, ha valaki megírja 1918-tól a romániai magyarság irodalmának történetét, nem hagyhatja ki abból Wass Albertet. Nem hagyhatja ki, mert õ majdnem tíz esztendõt alkotott idehaza, menekülése elõtt és mert több mint 50 esztendeje ír errõl a tájról, embereirõl számkivetettségében, mint az elmúlt században a másik nagy erdélyi, Jósika Miklós. Íme, hogyan vall Üzenet Haza címû krédó- jellegû versében:
      "És törvényei vannak a szeleknek,
      esõnek, hónak, fellegeknek
      és nincsen ború, örökkévaló.
      A víz szalad, a kõ marad,
      a kõ marad.

      Üzenem a földnek: csak teremjen,
      ha sáska is rágja le a vetést.
      Ha vakond túrja is a gyökereket.
      A világ fölött õrködik a Rend.
      S nem vész magja a nemes gabonának,
      de híre sem lesz egykor a csalánnak:
      az idõ lemarja a gyomokat.
      A víz szalad, a kõ marad,
      a kõ marad.

      Üzenem az erdõnek: ne féljen,
      ha csattog is a baltások hada.
      Mert erõsebb a baltánál a fas
       a vérzõ csonkból virradó tavaszra
      új erdõ sarjad gyõzedelmesen."

   KOVÁCS FERENC